Publikációk

Népszava 2007. április 30.

Dr. Szili Katalin: Egy lezárhatatlan vita

Mindenekelőtt köszönöm a hozzászólásokat. Ideértve azokat is, amelyek helyszűke miatt nem jelenhettek meg. (Majd a vitát dokumentáló kiadványban ezeket is közreadjuk.) Szerzői mindenképp részesei a kö­zös gondolkodásunknak, amely egyébként sem zárulhat le. Sőt remé­lem - ha más keretek között is -, igazából csak most kezdődik el.

Amit világossá tett ez a sorozat: a vitaindító cikkben felvetett problémák, dilemmák nem csupán pártügyek. Mindnyájunkat érintenek, és nem csak minket, magyarokat nyugtalanítanak. A kizárólag a saját logikáját követő, immár valóságosan globális tőkeérdek társadalmi korlátok közé terelése szerte a világon sokak problémája. Utalnék Soros György minap megjelent, A gyarlóság kora című könyvére. Olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket nekünk, magyaroknak aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Különösen, hogy őt nehéz demagógnak, antikapitalistának, a globalizáció esküdt ellenségének kinevezni. Példája sokkal inkább azt mutatja, hogy a felelős kritikai gondolkodás igénye tagadhatatlan világjelenség, amely sok helyütt és sokféle formában jelentkezik. Még csak azt se mondhatnám, hogy kizárólag baloldali privilégium lenne, bár a felmerülő kérdések legerősebben kétségtelenül bennünket feszítenek.

Az Európai Unió ugyanezzel küszködik: hogyan lehet a modern európai fejlődés legvonzóbb ígéretét - a szociális piacgazdaságot és a minden polgáráért felelős "jóléti államot" - a kíméletlen piaci verseny szükségleteivel viszonylag elviselhetően összeegyeztetni? S ha lehetséges, mi ennek a társadalmi ára? A terheket kik és milyen arányban viselik? Lehetséges mindez az európai középosztályok rendíthetetlen komfortérzetének sérülése, illetve az unió eredeti szociális céljainak feladása nélkül?

Vagy kijátszható egymás ellen a nyugat-európai munkás és a nála még mindig jóval alacsonyabb bérszínvonalú kelet-európai munkavállaló? Vajon nemzetietlen-e az a tőkés, aki kettejük közül az olcsóbb munkaerőt alkalmazza? Az idegengyűlölet telíthető-e szociális tartalommal? Ilyen kérdések sorjáznak az unió egésze s külön-külön minden tagország felé. A speciális skandináv példákat leszámítva még nemigen születtek megnyugtató válaszok. Ha illúziók nélkül vesszük szemügyre a valós állapotokat, látnunk kell, hogy mindez ma már komoly politikai és társadalmi feszültségeket okoz.

Különösen így van ez szűkebb régiónkban. Mindenütt napirenden van a rendszerváltás eddigi mérlegének megvonása, s az egyenleg - a szintén speciális helyzetű Szlovénia kivételével - sehol sem igazán kedvező. A már csatlakozott államokban talán valamivel jobb a helyzet. Mi, magyarok is felismertük, hogy a csatlakozás önmagában nem oldott - és nem is oldhatott - meg semmit, lehetőség és legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltétele boldogulásunknak. Státusunk ugyan európai, de a gondjaink világméretűek. A globális alapkérdésekre adott kritikai válaszok nélkül nem létezhetnek tartós helyi megoldások. Ráadásul Európa nekünk egy különleges megoldást kínál arra is, hogy a Kárpát-medence - összes közös örökségével - számunkra egy új gazdasági és fejlesztési régióvá váljon.

Ha emlékeztethetem a kedves olvasót, előző írásom arról szólt, hogy nemzeti portánk előtt söpörve bőven találunk aggodalomra okot adó tényeket és jelenségeket. Az egyik oldalon a makrogazdasági részsikerek, a másikon a tartós lejtmenetbe kapcsolt és ijesztő egyenlőtlenségektől terhelt társadalom. A szerves együttfejlődés elgondolt reménye helyett a széttördelődő mozaikosodás valósága tárul fel előttünk: léteznek ugyan a fejlettebb európai régiókhoz - időlegesen - illeszkedő szigetek, de a magyar társadalom nagyobbik része nem a fejlődés, hanem a túlélés nehéz - sokak számára keserves és gyakran megoldhatatlan - feladatával küszködik. Több mint másfél évtizeddel a rendszerváltozás után szociálisan még mindig nem sikerült a fordulat történelmi előnyét igazolni. Ezért nem is csodálkozhatunk azon a nosztalgián, amely a leváltott rendszer egykori szerény, de legalább biztos szociális eredményei iránt érződik. Pontosan kell értenünk az embereket: nem politikai, hanem egzisztenciális nosztalgia ez. A boldogulni akarást és a biztonságvágyat fejezi ki. Ha mindannyiunk számára élhetőbb országot csináltunk volna, kevesebben lennének a populisták. S ne higgyük, hogy ez csupán generációs probléma. Ha így folytatódik, az aggályos jelenség a kádári nosztalgiázók nélkül is újratermelődik, csak mostantól a jobboldalon lesz utánpótlása.

Adósságaink, mulasztásaink, vagy csak éppen az időben meg nem válaszolt kérdések, ügyek közül nekem az elsők között jut eszembe: a vidékpolitika - és részben ezzel összefüggésben az agrárium felemás átalakulásának - számos megoldatlansága. De az alkotmányozás, a kisebb parlament, a választójogi módosítások, a nemzetiségek parlamenti képviseletének, az államfő megválasztása módjának, vagy éppen a romák helyzetének alig tartható ügye is rendre visszatérő kérdések, úgy, mint a határainkon túl, közel-távol élő több millió magyarral való szervezett kapcsolataink is. Mind más-más okok miatt fontos, és ezekre sem odázhatjuk sokáig a választ.

Az ország sajnos ma még nem állt rá olyan fejlődési pályára, amely stabilan biztosítaná a történetileg kialakult félperifériás helyzetünk meghaladását. Egy olyan gazdasági erősödést és felzárkózást, amelyben az ország erőforrásainak gyarapodása szervesen egybekapcsolódik a lakosság egészének társadalmi emelkedésével, az emberek életminőségének javulásával, valamint az esélyek egyenlőtlenségének meghaladásával.

Például hosszabb távon nehezen tartható fenn egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyben az érvényesülés szempontjából legfontosabbnak számító szellemi tőke privilégiumként oszlik el, miközben a társadalom nagy része rosszul képzett és még rosszabbul fizetett munkaerőként jelenik meg a piacon. A jelenleg tapasztalható esélykülönbségek esetleges konzerválódása kiélezett társadalmi feszültségeket generálhat. A társadalom érdekeit tehát egy olyan oktatási rendszer és iskolapolitikai stratégia szolgálja, amely biztosítja a tudásjavakhoz való hozzájutás lehetőségét a mobilizálható erőforrással nem rendelkező társadalmi csoportokhoz tartozók számára is. Ez nélkülözhetetlen feltétel ahhoz, hogy a félperifériára sodródott, vagy a kedvezőtlen családi-társadalmi élethelyzetben élők perspektívához jussanak, s ezáltal a jelenlegi társadalmi megosztottság ne termelődjék újra változatlan mértékben.

Ha az alapvető tudásjavak megszerzésének lehetőségét csak az egyének által birtokolt anyagi erőforrások befolyásolják, akkor az egy erőteljesen megosztott társadalmi szerkezet kialakulását és újratermelődését alapozza meg. Ezért fontos olyan társadalompolitika következetes megvalósítása, amely a tudásjavakhoz való hozzájutás lehetőségeinek társadalmi méretű kiterjesztését és az esélykülönbségek mérséklését követi.

Nem igazán csak magyar probléma, hogy a politikai osztályokba vetett bizalmi tőke vészesen fogy minden ideológiai oldalon. Egész régiónkat egyre erőteljesebb apátia jellemzi. Adam Michnik "Harag és szégyen, szomorúság és büszkeség" beszédes című könyvében ugyancsak megfontolandó sorokat vet erről papírra. Mi, magyarok sem lehetünk felhőtlenül büszkék a formailag és jogrendileg kétségtelenül demokratikus politikai struktúránkra. Ezt a keretet évek óta és egyre inkább a nem indokolható gyűlölettartalom tölti ki. A társadalom nehezen viseli el ezt a politikát, halmozódnak, sűrűsödnek az apolitikus, közömbös, fásult felszín alatti feszültségek. Érezhetően alacsonyabb az ingerküszöb, ami rendszerint a radikális és a szélsőséges megnyilvánulások térnyerésének kedvez. E jelenségnek önmagában párbeszédre kell kényszerítenie a pártokat, mégpedig a lényeges kérdéseket megvitató eszmecserére. De a közéletben a viták végén a választók - lehetőleg minél nagyobb konszenzussal - eredményt szeretnének, amelyet utána értük szóló intézkedések hitelesítenek. A társadalom álbeszéd helyett párbeszédet akar, s ma már a nemzetközi partnerek is ezt kívánják tőlünk.

Egy értelmes párbeszédnek természetesen nem csak a pártok a résztvevői. Ideértem a gazdaság szereplőit, a kamarákat, a szakmai és civil szervezeteket, és nagyon hangsúlyosan a szakszervezeteket. Elkerülhetetlenül sutba kell vágni az eddigi szereposztást, miszerint az egyik oldalon a haladár reformerek, a másikon pedig a maradárok, a reformok ellenségei ülnek. Ez a dramaturgia a gyűlöletstruktúra terméke - egyszer s mindenkorra el kell felejteni! A címkézés helyett inkább arról kell és érdemes vitát folytatni, hogy miként lehet a szociális piacgazdaság és a jóléti állam működését összeegyeztetni, a kíméletlen érdekversenyt a társadalmilag még elfogadható keretek közé rendszabályozni, egyéni és közösségi céljainkat a fenntartható fejlődés új kívánalmaival viszonylag gyorsan összehangolni.

A baloldalnak ebben a párbeszédben a társadalmi és a gazdasági egyensúly harmonizálásának fontosságát kell képviselnie. A baloldal még időlegesen sem lehet kizárólag a tőkeérdek szorgos ügyintézője. (Erre amúgy is akad jócskán jelentkező.) Az állam érdekegyeztető feladatát szükséges erősíteni, hiszen a mérleg ez idáig drasztikusan a tőke javára billent. A hiteles baloldal ezt úgy korrigálhatja, ha elősegíti a szakszervezetek súlyának növelését. Mi több: jelenleg politikailag leginkább ebben érdekelt! Meggyőződésem, hogy ez a baloldal hitelességének és a társadalmi figyelem visszaszerzésének adekvát útja.

Döntéseinkben nagyobb mértékben kell támaszkodnunk a tudomány, az egyes szakmák eredményeire. Remélem, hogy e tekintetben sikerül új fejezetet nyitnunk. Még a legjobban működő demokrácia is könnyen abba a téves illúzióba ringat, hogy bármit megtehetünk: csupán többség, politikai konszenzus vagy domináns érdekek kérdése, hogyan döntünk. A tudományos igazság azonban nem szavazással dől el - az igazság független attól, éppen hányan képviselik. A fenntartható földhasználat például (ugyanúgy, mint a fenntartható vízhasználat vagy a tartamos erdőgazdálkodás, és még sok más egyéb) jól megalapozott szaktudományos kérdés. És megjegyzem, a mai tudományos válaszok sokkal közelebb esnek a földdel együtt élő, vidéki ember elgondolásaihoz, mint a mai "szabadon választó", technológiavezérelt mentalitáshoz. Általában is azt gondolom, hogy az ötletszerű átalakítások a politika nyitottnak tűnő döntési mezejében lehetségesek ugyan, de kellő szakmai megalapozás híján nem igazán eredményesek. Magam inkább a jó példa erejében bízom. Működő rendszerekben kell a változtatásokat kipróbálni, és a sikereseket elterjeszteni a keretszabályok egyszerűnek tűnő átírása helyett.

A hagyományban gyakran nem az az érték, hogy jó, hanem hogy van. Nem hinném, hogy ez konzervativizmus - inkább csak a társadalmi stabilitás igényének józan belátása. A változásoknak nemcsak a tempóját, hanem az irányát is fenntarthatóvá tenni. Bizony, korunk nagy kérdése, a "fenntarthatóság" gazdag tartalmú, mély fogalom. Korántsem sematikus értelmű: éppenséggel a szükséges és lehetséges változások-változtatások kezelésére a legalkalmasabb. Arra adhat útmutatót, hogy a fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági folyamatokból (a környezeti, demográfiai, foglalkoztatási és pénzügyi kérdések mellett sok mást is ideértve) hogyan lehetett egyensúlyi - önmagával és a természettel harmóniában élő -, és éppen ezen megtalált egyensúly és harmónia révén erős, öntudatos, versenyképes, értékőrző és értékgyarapító nemzetté válnunk.

A fenntartható fejlődésben tehát benne van a teljes környezeti, anyagi-természeti, de a sokszínű kulturális-történelmi múltunk, jelenünk és jövőnk is. Ahol más módon gondolkodhatunk egy egységesülő európai nemzetként országról, régióról, mint korábban. Ahol a fejlesztésközpontú nemzetpolitika is segít feloldani - itthon és határainkon túl is -, amit a XX. század elrontott. Ahol a nemzetiségi, nyelvi, vallási hovatartozás nem megosztottságot, hanem sokszínűséget és megkérdőjelezhetetlen értéket fog hordozni.

Elvont szlogenek? Nem: csupán életcél- és értelemkeresés. Az áramütések sokkhatásai alatti társadalmi rángatózás ugyanis nem téveszthető össze a céltudatos cselekvéssel; a lépéskényszer nem azonos a kényszerlépéssel. Az én értelmezésemben a reform a fenntarthatóan fejlődő gazdasági, társadalmi és egyben ökológiai formáció keresésének igénye és felelőssége, nem pedig egy részprobléma megoldási kísérlete újabb problémák (szociális szétszakadás, gazdasági függőség, természeti túlhasználás) generálásával vagy a régóta meglévők hátrasorolásával.

A szerző az Országgyűlés elnöke