Publikációk

A REMÉNYTELENSÉG LIBIKÓKÁJA,AVAGY ÚJ POLITIKÁT, TÁRSADALMI KIEGYEZÉST!

Hazánk több mint két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig bajban van.
Nagyon nagy bajban. Társadalmunk képe piramishoz hasonlít. Felül a boldog kevesek, alul a Tengődők sokasága, a végzetes mélyszegénységben élőktől kezdve a lecsúszástól nap, mint Nap rettegőkig. A rendszerváltás eddigi menet a középosztály elvékonyodásának, a nyomor megvastagodásának története.

Ehhez képest személyes apróságnak tűnik, hogy az elmúlt napokban politikai Ellenfeleim - nem először - visszaéltek a nevemmel. Arra sem vették a fáradtságot, hogy Pontosan megmondják, mire gondolnak, amikor a nyilvánvaló lejáratás szándékával rám ragasztották az úgynevezett szilizmus bélyegét. De ha már életre keltették ezt a kifejezést,itt az ideje, hogy mint legilletékesebb, én magam mondjam el, pontosan mit is kell ,, szilizmuson " érteni. Hiszen ebben a vonatkozásban már nem csak személyemről és nézeteimről, hanem a hozzám hasonlóan érző és gondolkodó nem kevesekről is szól a történet.

Társadalmi kétharmad

Napi túlélésért, vagy szinten tartásáért küzd a társadalmunk legalább kétharmada, múltját lenézik, jelenét megkeserítik, jövőjét elherdálják. A rendszerváltás jószerivel mindmáig egyetlen eredménye kétségtelenül a politikai szabadság, ám ennek íze mára már sokak szájában megsavanyodott, mert a biztonság, a kiszámíthatóság elvesztése tapad hozzá. Márpedig ez előbb-utóbb kikezdi az emberi méltóságot. Akiknek nincs munkája, vagy aki nem tud a munkájából megélni, otthonát elveszíti, hiába szabad, az jól látható rabtartó nélkül is rabnak érzi magát. Egyéni és közösségi méltóság, életerős társadalom csak a szabadság és Biztonság együttes talapzatán épülhet, ennek híján csupán torz, féloldalas, ingatag építmény keletkezhet.

Hazánk ma ilyen ingatag építmény.

Szorít az idő, szorít a világ, hogy végre szembenézzünk ezzel a ténnyel.

Tudós felmérések, közvélemény kutatási adatok, de a mindennapi tapasztalatok is radikalizálódásba hajló, feszült apátiáról szólnak. Minden porcikájában ez a gyúanyag hatja át a magyar társadalmat. Nem enyhít ezen az sem, hogy időről -időre leválthatjuk ezt vagy azt a politikai erőt. Az elmúlt esztendő arról árulkodik, bármekkora is a győzelem aránya, a kiábrándulási idő vészes gyorsasággal lerövidült. Hiába a parlamenti kétharmad, ha a győztes nem tud - és úgy tűnik nem is akar - mit kezdeni az egzisztenciális méltóságában mélyen és folyamatosan megsebzett társadalmi kétharmaddal. De hiába a gyorsuló kiábrándulás, ha a társadalom számára az ellenzéknek sincs ma hiteles alternatívája. S ugyancsak hiábavaló kormány és ellenzék, jobb- és baloldal buzgó egymásra mutogatása, kölcsönös személyközi gyűlölködése is, mert ebből még nem születhet kiút, nem születhet vonzó ajánlat. Akármilyen is az aktuális pártpolitikai képlet, az ország egyik fele nem gyűrheti időről - időre maga alá a másikat. Márpedig a jelenlegi politika mindkét oldalon erre a srófra jár: az eredményt mindannyian látjuk. Érthető, ha rohamosan zsugorodik a pártok hitele, az egyik ugyan éppen fent van, a másik éppen lent, de ha fordítva volna is, az sem változtatna a társadalom helyzetén, felocsúdásán. Egyre többen tudják és még többen érzik, hogy a jelenlegi pártszerkezetben megoldhatatlanok az ország gondjai. Nyilvánvaló, hogy így csak az önáltatások körforgása folytatódhat.

Valami új kell! Valami más, mert ha így megy tovább, végképp bebizonyosodik, hogy Eddigi politikai váltógazdaságunk nem egyéb, mint a reménytelenség libikókája.

A Szociális Unió - és mellette a Szövetség a Jövőért Mozgalom - ezt a valami újat, Valami mást ajánlja.

Új politikát!

Új, hiteles politikát csak a veszélyeztetett társadalmi kétharmad érdekeinek Képviseletére lehet építeni. A ,,boldog kevesek" is honfitársaink, de az ő érdekeiket eddig is Képviselték, foggal-körömmel védték a pártot, mindkét oldalon. A társadalmi kétharmadot persze nem csak a Szociális Unió szólíthatja meg, de mi biztosan megszólítjuk! Megszólítjuk, mert alapértékeink, a társadalmi igazságosságról vallott felfogásunk, érzelmeink erre ösztökélnek. Megszólítjuk, mert észérvek alapján sem tűrhető el a társadalom szemmel látható, fokozódó szétesése. Ez nem csupán velejéig igazságtalan folyamat,de gyengíti gazdasági versenyképességünket is. Beteg társadalom nem működtethet egészséges gazdaságot, vagy fordítsuk meg: az egészséges gazdaság ára nem lehet a társadalom betegsége. Nálunk ma mindkettő beteg, ideje volna hát kórságunk okait és a terápiát is pontosan meghatározni, úgy, hogy a bajból az ország egésze kilábolhasson.

Mi szükséges ehhez?

Mindenek előtt, muszáj végre odafigyelnünk a mindennapok valóságára. De nem csak úgy fél szemmel, fél füllel, csakis a számunkra használható tényeket látva-hallva meg belőle, hanem a valóság minden mozzanatára teljes összpontosítással odafigyelve.

Ehhez pontosan kell ismernünk, értenünk nemzetközi környezetünket. Józan mérleget kell vonnunk arról, mit hozott számunkra és mit vett el tőlünk a globalizáció, s mi a nemzetközi gazdasági struktúra, az egyenlőtlen mérce és erő szerepe, s mi a mindenkori magyar politikai osztály mulasztása, hibája, felelőssége. Beletartoznak ebbe olyan konkrétumok is, hogy vajon miért nincs akarat, energia arra, hogy a két évtized privatizációs- benne a hazai és külföldi egyaránt! - szerződéseink áttekintésére, hogy minden szerződő fél teljesítette-e vállalásait, különös tekintettel a munkahelyek teremtésére, megőrzésére, befizetések teljesítésére, beszállítói kör alkalmazására vonatkozóan. A nemzet és a globalizáció viszonyáról csak közhelyektől és elfogultságoktól mentesen érdemes és szabad gondolkodni, mert mindkettő realitás. Széthúzó politika gyenge nemzetet jelent, s egy ilyen politikának mindenkor a társadalom látja kárát. Tudomásul kell vennünk, hogy sikeres gazdasági és politikai érdekérvényesítés nem létezik a nemzeti összetartozás, összefogás minimuma nélkül, s hogy ezt nemzetközi fórumokon minden politikai szereplőnek kötelező képviselni, felmutatni. A világ, s benne Európa ma bonyolult-stratégiai és szituatív intelligenciát egyszerre igénylő - játéktér, belpolitikától homályos tekintettel lehetetlen eligazodni benne. A Szociális Unió a nemzetközi fórumokon közös ügyeinket tartja szem előtt, a nemzeti érdekeket képviseli, érvényesíti. Mi mindig az ország pártján állunk, mi nem külföldön, hanem itthon akarunk a társadalom nagy többségének életét javító politikai változást.

Halaszthatatlan követelmény, hogy a politikai osztály idehaza ne csak a parlament, a Pártirodák és a médiatér belterjes világát ismerje, hanem a hétköznapi valósággal is kerüljön Közeli viszonyba.

Nemrég egy kiváló szociológus, Laki László írta le, hogy ,,szakadékszerű az eltérés a rendszerváltók víziói, ígéretei, tettei és a máig ténylegesen kialakított / kialakult társadalmi valóság között.a nyolcvankilences rendszerváltók nemzedéke hazánkban identitás-zavarral küzd, mert már maga sem tudja, hogy valójában ki is ő, és mit akar - természetesen a hatalmon kívül, " Az erre adandó helyes válaszok - meggyőződésem és a társadalmi visszajelzések szerint is - nem osztályozhatóak egyszerűen a ma már sok tekintetben túlhaladott bal-, vagy jobboldali szemléletmód és megközelítések szerint!

Mi tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mit akarunk. Mi minden ízben napra készen akarjuk Ismerni a magyar valóságot. Új társadalmi - politikai alternatívát mutatunk fel, ahol értékeit és cselekedeteit tekintve otthont, vagy kapaszkodót találhat a baloldali, a keresztényszociális, vagy a mérsékelt konzervatív elvekkel, érzelmekkel bíró ember egyaránt. Ügyeket és megoldásokat tartunk szem előtt mindenben , olyanokat, amelyek a társadalom nagyobb, segítségre szoruló fele számára fontosak.

Tudjuk, hogy a kárvallott társadalmi kétharmad nem homogén csoport. Közös ismérve talán csak egy van: maga a kárvallottság. Vesztesnek lenni azonban Magyarországon ma sokféleképpen és sokféle ok miatt lehet. Vesztes a vidéki szegénység, vesztes a munkáját vesztett városi munkás, értelmiségi és alkalmazott. De vesztes a kis- és középvállalkozók döntő többsége is, nem beszélve a magyar vállalkozók tekintélyes hányadát kitevő kényszervállalkozókról. Más fáj a munkaerőpiacon hasztalan próbálkozó fiatalnak, megint más a munkájának értékétől utólag megfosztott nyugdíjasnak. Senki nem mérte még fel annak -akár rövidtávon - tovaható következményeit, leágazásait, hogy az érintett családokon kívül hányan és hányszorosan, milyen metszetekben szenvedik meg a devizahitelek miatti otthonvesztéseket. ( Az ebben megszületett ,,mentőcsomag" csak az érintettek töredékének nyújt némi esélyt). Mi minden csoporthoz szolidárisan, de ami még fontosabb: helyzetünk javulását célzó, korszerű és hatékony szakpolitikai megoldásokkal közeledünk. Meggyőződésünk, hogy a politika hitelét csak a szakpolitikai minőség adhatja vissza, mert a közéleti pódiumokon ellejtett egyéni csábtáncokra egyre kevésbé fogékony a felőrlődő magyar társadalom. Csak a hatékony szakpolitikát menthetik meg az országot attól, hogy a halmozódó feszültségek a szélsőséges erők motorját izzítsák be, hogy aztán majd az elszabaduló indulatok rajzolják újra hazánk politikai térképét. Hisszük, hogy a társadalmi párbeszéden nyugvó, a politika számára távlatosan is vállalható, kiszámítható rendszerkorrekció jelentheti a kilábalás első lépését. A Szociális Unió nem utolsósorba azért jött létre, hogy a hiteltelen politikai kínálatok és a szélsőséges ,,megoldások" között felmutassa a kiábrándult többség számára járható kiút lehetőségét.

A politikai hitelességnek ez a felfogása határozza meg ellenzéki szerepünket. Támadjuk, ami támadható, de rögtön csatoljuk is hozzá saját pozitív javaslatunkat. Így történt ez az alkotmányozás esetében is: alkotmánytervezetünket szakmailag mindenki elismerte, politikailag pedig mindenki támadta, mert a napi politika sajnálatos logikája mindkét táborban ezt kívánta. Közben - jellemző módon - elsikkadt az a tény, hogy a mi alkotmánytervezetünk a szociális biztonságot, a jövő nemzedékekért érzett felelősséget és a második kamara létrehozásával a kiszámítható társadalmi párbeszédet tűzve zászlajára, az egész ország alkotmánya. Idő kérdése csak, hogy egyre többen rájöjjenek majd erre.

Meggyőződésünk, hogy csak akkor járunk el helyesen, ha az úgynevezett sarkalatos törvények megalkotása során következetesen képviseljük a saját alkotmány-tervezetünkben szereplő és ide átépíthető elveket és gyakorlati megoldásokat.

Lesznek olyan próbái is a folyamatnak, amikor nem csak társadalmi, de- figyelmeztetően gondolok itt a választójogi törvényre, benne hazai nemzetiségekre, határon túli magyarságra egyaránt -, valódi nemzeti együttgondolkodásra és konszenzusra kell törekednünk, hiszen semmiben nem idézhetjük elő újra, hogy valaki 2004.december 5.-e hangulatát kelthessék!

Vannak viszont axiómáink. Jogállamban elképzelhetetlen és elfogadhatatlan a pusztán pártpolitikai akaraton alapuló, egyoldalú és visszamenőleges hatályú jogalkotás, különösen, ha a hangoztatott ,,társadalmi igazságosság" jegyében intézkedései során éppen a legkevésbé ,,vétkes", viszont leginkább érzékeny, veszteséget szenvedőkön csattan az ostor.

Társadalmi kiegyezést!

Ahhoz, hogy a társadalmi kétharmad sorsa javuljon, olyan politika kell, amely kifelé a Hatékony nemzeti érdekérvényesítést tartja szem előtt, itthon pedig megállítja a társadalmi lecsúszás folyamatát. Egyik sem könnyű feladat, mindkettő megújuló politikai és társadalmi szemléletet feltételez.

Történelmi tanulságaink arra intenek, hogy a békés úton végbemenő nagy társadalmi Változásokhoz, ha tetszik a reformokhoz, mindenekelőtt a felül lévők áldozatvállalása, de Legalábbis mértéktartása szükséges. Legsikeresebb reformkorszakunk, Széchenyi Istvánék működése a korabeli nemesség, s benne az arisztokrácia önkorlátozó - sőt áldozatokat, lemondást vállaló - bölcsességén alapult. Széchenyi Istvánt többek közt azért tartjuk a legnagyobb magyarnak, mert felismerte, képviselte és gyakorolta ezt a bölcsességet. Tudta, merte és tette, mert a nemzet és a világ ezt követelték meg. A felül lévők belátó méltányossága, arányos közteherviselése nélkül sosem volt és nem is lesz erőszak nélküli, igazságosabb viszonyokat, erősebb nemzetet eredményező társadalmi változás. Az tarthatatlan, hogy a terhek nagyobbik részét a javak kiáltóan kisebbik részén osztozó társadalmi kétharmad viselje.

Az emberek ráadásul úgy érzik, hogy Magyarországon a felül lévőket inkább csak pozíciójuk, korántsem teljesítményük alapján nevezhetik elitnek, tisztelet övezi azért az észlelhető kivételeket. A ,,létező szocializmusból" a kapitalizmusba történő átmenet olykor sajátságos kapitalistákat produkált. A ,,jókor, jó időben, jó helyen" sertepertélő újgazdagokat. Akik tőkéjüket a politikai széljárásoknak, az átmenet joghézagos időszakainak, kapcsolati előnyeiknek, semmint gazdasági teljesítményüknek köszönhették, és akikből - talán éppen ezért is - hiányzik a hajdani reformerek bölcs belátása.

Pedig elitre minden nemzetnek szüksége van, ezért nem lehetünk elitellenesek. Teljes Elitcseréhez egyébként is forradalmak szükségeltetnek - ezért nem akarunk mi elitcserét. Ehelyett a tiszteletreméltó kivételek számát kellene gyarapítani, mert a hatásos példák ragadósak, mi tehát a jelenlegi magyar politikai és gazdasági elit belátási folyamatának felgyorsításában vagyunk érdekeltek. Meggyőződésünk, hogy ez a gyorsulás elősegíthető. Persze nem a gazdagok jótékonysági rohamaira, hanem a felül lévők és a társadalmi kétharmad kiegyezésére, új strukturális viszonyára, nemzeti kompromisszumára van most szükség. Ebben a folyamatba be kell vonni azt az értelmiséget is, amelynek tudása, akarása javaslatai nélkül számtalan intézkedés, jogszabály vakvágányra kerülhet. Közös a felelősség hogy politikusok, értelmiség, civilek, érdekvédők, szakmai szervezetek felismerjék az együttműködés új minőségének szükségességét. A Szociális Unió ezt a sokszálú kiegyezést szándékolja, ezt képviselni. Rossznak, elhibázottnak tartjuk például az egykulcsos adót is:nem egyéb az, mint az igazságosabb közteherviselés elvének gyakorlati megcsúfolása, Széchenyi István példájának zárójelbe tétele. ( Miközben persze - helyesen egyébként - újabb teret neveznek el róla.)

Honfitársaim, Nemzettársaim, értsük meg egymást! Hazánk bajban van, nagyon nagy bajban. Nem markolászhatjuk tovább egymás torkát. Megújulás és kiegyezés nélkül nincs esélyünk a kilábalásra. Márpedig hazánkat meg kell menteni! Ne higgyük tovább az egymásra mutogatóknak, kik más szemében a szálkát is észreveszik, ám a saját gerendájukról megfeledkeznek. Vitázva, érv ellen érvet szegezve, de csak közösen tudjuk a hazát megmenteni, majd felemelni!

Szili Katalin